A pedagógus pálya iránti vonzalmamat, otthonról hoztam, ahogy mondani szokták: már az anyatejjel magamba szívtam. Pedagógus családból származom, édesanyám, édesapám, húgom és öcsém is tanárok, a maguk területén mind-mind szakmai kiválóságok.
A tanítás nem feladat, nem egyszerűen szakma, hanem hivatás. Nagymamám szerint három olyan szakma létezik a világon, amit csak hivatástudattal lehet végezni, és aminek működése, társadalmi elismertsége egy népet, nemzetet jellemez: az orvostudomány, orvoslás, akik gyógyítanak, a tanárok, akik a jövő nemzedéket oktatják és ezáltal leendő világunkat formálják és végül a rendőrök, katonák, akik védelmezik a rendet, a hazát. Azt hiszem, sok igazság van ezekben a gondolatokban.
Ha ironikusan próbálom megközelíteni, akkor azt mondom, hogy azért lettem tanár, mert szeretek beszélni, legalább 45 percet és szeretem, ha nekem van igazam.
Mindig is jellemző volt rám, hogy jobban szeretek adni, mint kapni és az is, hogy az alkotás öröme, az értékteremtő munka éltetett. A tanítás, a tudás átadása hatalmas kihívás. Megismerni és kiismerni a diákot, az embert, aki mögötte van, megérteni gondolkodásmódját, motivációit, felébreszteni benne a tudás iránti vágyat és átadni számára a legértékesebb kincset, a tudást. Akit a tudás iránti vágy, az új ismeretek megszerzése motivál, már a helyes útra lépett.
„A bölcsesség legbiztosabb kezdete a tanulás utáni vágy. Tanulni akarni annyi, mint szeretni a bölcsességet. A bölcsesség szeretete a törvényeinek megtartása. A törvények megtartása a halhatatlanság biztosítéka. És halhatatlanság eljuttat az Isten közelébe.”
Biblia
A tanítás során rengeteg pozitív élmény ér és sok visszacsatolást kapok, amiből építkezhetek. Amikor látom egy-egy diák sikeres szereplését az adott vizsgán, boldogulását az életben vagy csak az órán elkapok egy-egy pillanatot, amikor a diák szeme egy magyarázat után felcsillan és látom, hogy megértette, amit éppen sokadik módon próbálok elmagyarázni, örülök annak, hogy ez sikerélményt jelent a számára.
Szeretem és fontosnak tartom az őszinteséget, amit a mai érdekektől vezérelt világunkban ritkán tapasztalhatunk meg. Az általános- és középiskolába járók korosztálya még az, akik a legnagyobb kritikusaink. Olykor-olykor kegyetlen őszinteséggel tárják elénk a tiszta és érdekmentes véleményüket.
Nevelői munkám során igyekszem diákjaimmal partneri viszonyt kialakítani, hisz a jó tanár-diák kapcsolat, a jó légkör a sikeres szakmai munka alapja. Meggyőződésem, hogy a diákok ebben az életkorban általában nem azért tanulnak, mert tudják, hogy ez a jól felfogott hosszú távú érdekük, hanem a tanár-diák kapcsolat, a pedagógus személye, ami motiválja őket. Fontos ezért, hogy sok közös programban, élményben legyen részünk, ami a kapcsoltunkat erősíti, ugyanakkor fontos az is, hogy megértsék és elfogadják a játékszabályokat, hogy az én elsődleges feladatom az, hogy a tudásom átadjam nekik. Ezen célok elérése érdekében a két legfontosabb érték, amit pedagógiai munkám során igyekeztem mindig betartani: a hitelesség és a konzekvencia. Azt gondolom, hogy csak azok a pedagógusok tudnak eredményeket felmutatni, akik a diákok előtt képesek hitelességüket megőrizni. Ehhez az szükséges, hogy megfogalmazzuk számukra tisztán és érthetően a célokat, elvárásokat és ezeket aztán konzekvensen számon is kérjük tőlük. Meggyőződésem, hogy a diákok csak a hiteles pedagógust tisztelik és válnak követőivé.
És végül, hogy miért a Kőrösi? A Kőrösinek van egy számomra megfejthetetlen varázsa, misztikuma. A Kőrösi sokunk számára nemcsak kiindulási pont volt, hanem egy olyan hely, ahová mindig jó visszatérni. Én például ezt már harmadszor teszem. Először 1988-93 között diákként, aztán 2000-2003-ig tanárként, most pedig igazgatóként. Akárhányszor belépek az épületbe és végigmegyek a folyosókon, valami különleges érzés tölt el, valami olyan, mint amikor az ember hazatér.
A Kőrösi különleges talán abban a tekintetben is, hogy itt sok esetben családok generációi nőttek fel, követték egymást. Vagy, hogy mást ne említsek, nem egy olyan tanár kolléga személye gazdagítja iskolánk tanári karát, akik maguk is anno ide jártak. Ők is, ahogy én is, különös küldetéstudattal éljük meg hivatásunkat, kőrösis létünket. Szeretnénk leendő diákjaink számára ugyanazt a pozitív életérzést, élményeket megadni, amiben egykoron nekünk is tanáraink áldozatos munkája révén részünk lehetett, azt az életérzést, ami mind a mai napig életünk meghatározó része.
