Amikor én még diák voltam, nagyon szerettem kérdezni. De nem mindenkitől. Volt néhány jó tanárom, akiktől jó volt kérdezni, mert úgy válaszoltak, hogy egyrészt értettem (ami nagy élmény iskolásként!), másrészt úgy éreztem, komolyan vesznek azzal, ahogyan válaszolnak. Azóta meggyőződésemmé vált: az irodalom éppen ilyen; néhány mű jól válaszol az éppen jókor vagy jó életkorban feltett kérdéseinkre. Önismeretet ad, közelebb juttat magunkhoz – ezt már az ókori görögök is tudták: „Ismerd meg önmagad!”
Mi lehet fontosabb a világon, mint megismerni magunkat, az embert, mire felnövünk? A történeteken keresztül valóban belepillanthatunk olyan élethelyzetekbe, amilyenek még nem jöttek szembe velünk. És érdekes lehet végiggondolni, mi magunk hogyan döntenénk az adott helyzetben. Mert végső soron azok a jó mesék, amik rólunk szólnak.
Egy kedves tanárom azt mondta, hogy magyarórára úgy kell bemenni, hogy a tanárnak van tíz-tizenöt kérdése (ebből öt-hat erős), és akkor működni fog az óra. Én megpróbálom magam ehhez (is) tartani.
Még mindig szeretek kérdezni. De mostanra azt már jobban, ha a diákjaim – leküzdve, átugorva saját magukat – mernek kérdezni az órán. Nemcsak tőlem, hanem egymástól is. Azt gondolom, ennél fontosabb nincs.
Itt, a Kőrösiben magyar nyelvet, irodalmat tanítani jó. Nemcsak azért, mert nyitott, értelmes diákok veszik körül az embert (tanárt), hanem mert az egész iskolán érződik az a fajta elfogadás és nyitottság, kollegialitás, amit egy tanár egy iskolától elvárna.
Itt pedig ez a természetes állapot.
