Gyerekkorom során – mint oly sokan – én is elérkeztem egy pontra, amikor mindent tudni akartam a világról. Szüleimet kérdésekkel bombáztam, s hiába kaptam jobbnál jobb válaszokat, mindig tudtam újat kérdezni. Egy idő után viszont nem volt elég az, hogy tudtam a környezetemben lévő 1-1 tárgy nevét. Az kezdett foglalkoztatni, hogy miért van ott az a tárgy, mi a funkciója, mi az eredete. Majd rájöttem, hogy ugyanez működik az emberekkel is: miért lakik ott a családunk, ahol? Miért éppen ez a szüleim munkája? Aztán, amikor találkoztam az első külföldivel: miért beszélünk más nyelven? S így tovább.
Azóta felnőttem, de továbbra sem szoktam le a kérdésfelvetésről. A gimnáziumban és később az egyetemen már nem a tárgyak, vagy emberek, hanem nagyobb és elvontabb fogalmak és folyamatok kezdtek érdekelni. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a történelem tanulmányozásával válaszokat kaphatok, amik egyidejűleg újabb kérdésekhez vezetnek.
A most felvázolt érdeklődő-kérdező magatartást szeretném ösztönözni diákjaimnál is. Ugyanis a történelemhez való kritikus hozzáállás természetszerűleg alakítja ki a jelen problémáira is reflektáló kritikus gondolkodásmódot. A történeti problémák tanulmányozása során egyúttal megismerkedhetünk jelen társadalmunk alapjaival és fő mozgatórugóival.
Elkötelezett vagyok amellett, hogy segítsem diákjaimat ebben a tanulási folyamatban, aminek eredményeképp saját koruk embereivé válhatnak. Hiszen Kossuth Lajos is megmondta: „a hatásnak feltétele az, hogy lépéseinket a korszerűség igényeihez alkalmazzuk; mert valamint egyénekről, úgy egyesületekről is igaz, hogy csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi csak halála után él, ki pedig korától elmaradt, élve is halott”
