Úgy vélem, hogy városunk, nemzetünk és világunk múltjának ismerete és megértése elengedhetetlen feltétele annak, hogy saját családunk történetét elfogadjuk és tisztelni tudjuk. Hiszem, hogy felnőttként erre az alapra építkezve tudunk alkotó módon élni, képességeinket egyre inkább kiteljesíteni abban a mikroközösségben, melyet már magunk választottunk magunknak – legyen ez bárhol, a világ bármely szegletében, anyanyelvi vagy idegen nyelvi közegben. Történelmet tanítani számomra egyszerre jelenti „a fundámentum erejének” megismertetését mikro- és makroszinten.
Megtanulni a történelem szövetébe ágyazott emberként élni, ismerni, megérteni és megszeretni kulturális gyökereinket, vagy nyelvének elsajátítása által megismerni és tisztelni a tőlünk különböző kultúrát – úgy gondolom, hogy mindez minőségi többletet ad a személyiségfejlődés rögös útjához a gimnáziumi évek alatt. Hiszen ez a négy (vagy öt) év nem csak az érettségire készít fel: az identitáskeresésnek is talán a legintenzívebb, legviharosabb, és egyben legidealistább időszaka. Tanárként hivatásomnak tartom, hogy ezen az úton is kísérője legyek a fiataloknak. A szaktanári munkát kezdettől fogva mentálhigiénés szemlélettel, a teljes emberre figyelve próbáltam végezni, és nagy öröm számomra, hogy a Kőrösiben ez nem pusztán egyes tanárok feladata, hanem az intézmény egészében természetes keretet ad a pedagógiának.
„Olyan sétára viszlek magammal, amelyen lépteink rendben követik egymást, odaültetlek a hegy tetejére, (…) és hagyom, hogy magad szűrd ki ebből az igazságodat.” (Antoine de Saint-Exupéry: Citadella, részlet)
